...majom a ketrecben...

"te félsz valamitől
csak azt nem tudom, hogy miért???"

Talán tényleg igaza van. Ezen elgondolkodtam, nem is kicsit... Mégsem tudok semmit... Továbbra sem...
Talán tényleg csak kifogásokat kerestem, és egy igazi érvem sincs. Ráébredek lassan, hogy tényleg félek... És ez nevetséges.... Mégis így van. És nem tudom, nem tudom, miért...

"Döntened kell, mi a fontosabb: megnyisd vagy őrizd önmagad..."

Leírhatatlan érzés, amikor úgy kelek fel a zongorától, hogy remegek, és egyszerűen fáradt vagyok. Amikor szívem legmélyéről jön a zene, amikor sikerül kijátszanom, ami bennem van... Akkor egy picit kiürülök, letisztulok. És ennél jobb nincs.
Én ilyen vagyok. Kicsit lökött, jó, egy kicsit nagyon. Kiismerhetetlen, érzékeny és művészlélek... Ez van. Talán majd egyszer lesz, aki kibírja mellettem. Talán majd egyszer... :)

Hogy ennyit sem érek... Elfogytak már a szavaim...


Talán csak én vagyok ilyen hülye. Csak nekem számítanak ennyire az emlékek. Nem felejtem el, hogy a múltban kitől mennyit kaptam. Ez az én bajom. Az idióta hülyegyerek...


Már nem lenne mondanivalóm. Lassan meghalsz számomra. Pedig... nincs pedig. Nem érdekel. Illetve dehogynem. TÉGED nem érdekel.


"Csak két ember vagyunk, kinek van közös múltjuk..." akiknek van közös múltjuk... közös... múltjuk...

"-Mégis mit csináljak?!
- Ha úgy döntesz, ahogy most akarsz, akkor olyan szomorú leszel, mint még soha..."

Tudom... Bakker, tudom...

"-Most mi legyen?! Egyik döntés sem lenne jó...
- Csak azt tudom, hogyan NE dönts.
- Éspedig?"

Szóval két vélemény. Két nagyon fontos embertől. Akiknek nagyon számít a véleménye. És teljesen ellentétes. Három nagyon fontos ember, akiknek a véleménye nagyon mérvadó... Csak egy ember van, aki nem támogat, mégis az ő véleménye felé húz... az eszem. Hát ez az. A szív és az ész harcában nálam még sohasem nyert az ész. Most mégis efelé hajlok. Borzasztóan fájna pedig...

Radnóti Miklós

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július

Miközben visszaolvastam 1-1 régebbi bejegyzést, amiben azon tipródtam, miért kell választani, rájöttem, hogy észrevétlenül is döntöttem... Fel sem tűnt. Kiválasztottam egy utat anélkül, hogy az tudatos lett volna. És a szívemben már le is zártam egyet úgy, hogy közben minden vágyam az. Az ész nyert. Nem tudom, mennyire végleges ez most. De egyelőre az ész mindent visz. És átgázol a lelkeken... Nem jó, nem örülök. Közben meg TUDOM, hogy így lenne helyes. Ajj, nem tudom... Talán megint csak sodródni kell, felfeküdni a hullámra, és majd lesz valami. Remélem... Nem jó a céltalanság, nem jó ez a tervnélküliség... De most ez az egyetlen lehetőség...

Forróak és égnek az ujjaim, és úgy fáj az alkarom, hogy felemelni is nehezemre esik... Lelkem pedig tele Rachmanyinov összes indulatával... Ezt hoztad ki belőlem, édesapám, ezt... Igazából baromi sok kellett hozzá. De sikerült. Gratulálok. Soha még ennyire jól nem ment ez a darab, csak már fizikailag nem bírom...
Tudod, ki kellene nyitnod a szemedet, és nem folyton baszogatni... Mert ott van a kicsi fiad, milyen aranyos, milyen ügyes, büszkélkedsz vele... Csak észrevehetnéd, hogy van egy lányod is, aki őrülten szomjazza a dicséretedet... Vagy nem. Nem kell,hogy megdicsérj. Egyébként sem szeretem, ha dicsérnek, egyszerűen zavarba hoz. Csak legszívesebben könyörögnék neked, hogy kérlek ne bánts folyton... Élvezted, hogy nem szóltam vissza? Tudod, belefáradtam. Belefáradtam már abba, hogy folyton adjam alád a lovat. Enélkül is találsz rajtam mindig valamit, amibe beleköthetsz. Pedig rohadtul igyekszem, hogy legalább egy kibaszott jó szót kapjak...
Ennyi volt. Nem hisztizem tovább. Neked szólt mindkét darab, amit eljátszottam... Az elsőben a csendes könyörgés. A másodikban pedig a mérhetetlen düh és csalódottság... El tudod képzelni, mennyire fáj?!

a három blogot összevetve ez az 540. bejegyzésem... xD Vicces. :D

Nem tudom, mennyire meglepő, hogy új blog indításán gondolkodom... Csak azért, hogy ne ez legyen a hozzá tartozó mail-cím... De majd meglátjuk. Egyelőre maradok. :D

Előre féltem az írásomat tanárnő kezébe adni. Nagyon is jól tudom, hogy az írásunkban ott van az egész lelkünk, még ha röhögünk is az ilyen feltételezéseken. És én is tudom, mennyit változtam... Ráadásul én is látom a saját írásomon ezt a változást. És tényleg visszajött.
Egy szó ragadt meg bennem: bezárkóztam. Ez látszódik az írásomon. Belegondoltam, hogy vajon tényleg így van-e? És azt hiszem, igen. Igen is meg nem is. Blogon nagyon sok mindennek nyoma van, ami történik körülöttem. De nagyon ritkán beszélek másokkal ezekről. És nem is hiányolom igazából. Pedig régen megőrültem volna, ha nem tudom megbeszélni valakivel a bajaimat. Most csak ha nagyon nem bírom, akkor zaklatok valakit.
...tényleg bezárkóztam volna?
Lehetséges.

Annyira, annyira, annyira örülök... Néha elgondolkodom, hogy meg sem érdemlem azt a sok mindent, amit kapok innen-onnan... Sok oldalról... Annyira... Most tele van a szívem. :) Összejönnek a dolgaim. És ez elmondhatatlanul jó. Köszönöm! :)

Nyelvtan OKTV-m valószínűleg 91%-os, legalábbis ennyire pontozták az itteni tanárok, aztán remélem, hogy nem veszik nagyon le majd a központi értékelésnél, és nem dobják vissza. Örülök, nagyon, nagyon... :)
Itt vagyok egy háromszobás lakásban egyedül, Kiskunhalason, wifi-kapcsolattal és a rokonokkal az alattam lévő lakásban. :)

...és még szalagavatón is beszélhetek, úgy tűnik.

...és még találkoztunk is...

Köszönöm. :)

Nem tudom, nem érdekel, képtelen vagyok foglalkozni vele... és ez mennyi mindenre igaz most...Igaz a sulira, képtelen vagyok koncentrálni a tanulásra, igaz a családra, egyszerűen néha már nem érdekelnek a basztatások és a hatalmi harcok...és igaz ez a magánéletre is, amit nem, nem tudok felfogni, nem tudok átlátni és képtelen vagyok foglalkozni vele... Nem tudom, mit akarok tőled és mit várok el magamtól. A józan paraszti ész vagy az érzések. Jó kérdés. Előbbi felé hajlok. Sajnos... de nem, fogalmam sincsen, minden egy nagy kérdőjel bennem...
Ennyi voltam mostanra, most pedig vissza törihez, amire egyszerűen nem tudok odafigyelni, mellette német és latin... elég.

"Fájdalom az, amikor tudod, hogy mit nem szabadna érezned, és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni..."

Az óceánjáró zongorista legendája...

„ Az a város.... egyszerűen nem volt vége. Hol van a vége, megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt, én is jó voltam, a kabátomban elegáns voltam, és éppen leszálltam, ahogy kell. Nem az volt a baj, nem a látvány riasztott vissza Max, hanem amit nem láttam... Megérted? Amit nem láttam... annak a nagy elnyúlt városnak mindene volt, csak vége nem... Nem volt vége, hiába néztem, nem láttam, hol a város vége... A világ vége... Ott a zongora, hmm? Elkezdődik, véget ér... nyolcvannyolc billentyűje van, mindenhol és mindenkinek.. nem lehet végtelen, te vagy végtelen... és a zene, amit a zongorán játszol, az végtelen. Nekem így jó, így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van. Végtelen, ez az igazság Max, végtelen. Nincsenek határai... végtelen számú billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni... Ez nem az én hangszerem. Isten zongorája... Egek, hát láttad, láttad az utcákat?!! Csak az utcákból több ezer van!! Hogy lehet odalent élni? Hogy választhatsz egyet? Egy nőt? Egy házat? Egy, egydarab földet, ami a tiéd, egy tájat, amit szeretsz. Egy halálnemet? Rád nehezedik a világ, és még azt se tudod, hol lehet a vége? Hát soha nem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság? Szörnyű így élni.... Ezen a hajón születtem... Túlmegy rajtam a világ, de egy úton csak kétezren... Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tat között... Boldogan játszhattam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én életem. Hahhh, a föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld túl szép asszony. Túl hosszú utazás, túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani. Nem szállok le a hajóról, legalább végem lesz valahogy. Úgysem hiányzom senkinek. Kivéve téged, Max... Te tudod egyedül, hogy itt vagyok, mások el sem hiszik. Ideje megszoknod. Bocsáss meg barátom, de én nem szállok le..."

Néztem és csak folytak a könnyek... és csak egy mondat visszhangzott a fejemben: "ki fog engem így szeretni?"... végül mégis elhagytál. Ha nem is akkor, amikor a mondat elhangzott... Hiába nem kellesz már, hiába nem a tiéd már a szívem... Azért mégsem felejt...



Van, amire mindig emlékezni fogok...

egy kis hiszti...

Egy hatalmas töltött kifli és egy nagy bögre forró tea után lassacskán folytatom a tanulást... Félek ettől a holnapi nyelvtan OKTV-től... Bár csak ketten vesszük tényleg komolyan, de nekem ez fontos, ez számít... még ha most a fenébe kívánom is az egészet, még ha a tanárral kibékíthetetlenül összekaptam, még ha nem is akarok később kezdeni a nyelvtannal magával semmit... De ezt szeretem. És tudom, hogy jó vagyok benne. Csak azt is tudom, hogy ez kevés. Ezen felül még baromi sok szorgalom és odaadás kellene. És nem utolsó pillanatban hozzáfogni, mintha nem ez lebegne a szemem előtt hetek óta... De most se megy. Egyszerűen nem tudok koncentrálni. 11-ig csinálom, aztán lefekszem aludni, és így jártam... Annyira buta vagyok...

Dsida Jenő: Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben
Immár tudom, hogy nem maradnak itt
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben
Az élet erre lassan megtanít

Mert mi az élet? Percek rohanása
Fagyos viharként száguld mindenik
Mögöttük sír a kertek pusztulása
S a rózsabokrot földig letörik

Illatos szirmok, zöldellő levélkék
A vihar szárnyán mindez elrepül
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég
Ott áll a kert siváran, egyedül

Én sem számítok semmi kegyelemre
Én felettem is végigzúg a szél
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél

Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki sem panaszt
De most szívemnek még egy vágya volna
S ha jó az Isten, meghallgatja azt

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át
Ne várjon rájok elfásulva lelkem
Ne törjenek le minden rózsafát

Tépjék szirmait egyenként le, lassan
Mind külön fájjon, sajogjon nekem
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen

Majd egyszer...

Majd egyszer leírom úgy, hogy csak te értsd... Majd egyszer leírom úgy, hogy biztosan érts... Majd egyszer nem kellenek a metaforák... Majd egyszer tudni fogom, mit kell mondanom... Majd egyszer nem félek kimondani... Majd egyszer a szemedbe merek nézni... Majd... Egyszer...

Ajjj, eljutunk lassan oda, hogy megint függök valakitől, pedig nem akarok... Ugyanígy nem akarok folyton írni, hogy de jó lenne, ha fent lennél végre, meg hogy mikor jössz...


...de nem is kell, mert a mondatom közepén írtál. Most jó :)

...akkor ma éjszaka nem alszunk. Ma éjjel tanulunk. Egyszerűen olyan szinten fel vagyok kavarodva, hogy alvás, mint olyan, egyelőre szóba se jöhet... Utálom a fővárosi áramszolgáltatókat, meséltem már? :D Végre kitálalok valakinek, kész kisregényt írok neked, Viktor, erre a hülye áram keresztbe tesz... Szóval totál össze vagyok zavarodva... Vicces ám, hogy mindig tőled várom a megoldást... Ne haragudj... Ennél csak az viccesebb, hogy általában még látatlanban is értelmesebb tanácsokat adsz, mint amik nekem valaha is eszembe jutnának...

Fenébe már az egész hülye világgal... Lázadó tinédzser leszek és a világfájdalommal a képemen fogom utálni az egészet... :D Jaj, inkább ne... :)

,,Bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy elsétáljak és elfelejtsek mindent, ami a miénk volt, de nem merek elmenni, mert tudom, hogy nem jönnél utánam, és ez fájna a legjobban."

Te elmentél... Ha nem is elsőre, ha folyton vissza-visszanézve, de végül csak elmentél és otthagytál az emlékekkel... Én még csak most kezdek távolodni Tőled... És borzasztó nehéz... Nem tudom, mit higgyek, Neked miért volt olyan könnyű... Bár ez nem is lényeges. Már nem számítasz. Ami most vagy, az semmiképpen... Én sem számítok a szemedben... Azért ez baromira tud fájni... De már nem. Nem érdekel. Tényleg nem. Őszintén tudtam tegnap nevetni úgy, hogy közben egyszer-egyszer összetalálkozott a tekintetünk. A zene oltalma alatt nem számított, hogy ki vagy... Jól éreztem magam. És cseppet sem bánom, hogy nem beszéltünk két szót sem.

Ennyi volt parányi kis monológom mára... Ennyit a tegnapról, ennyit az eddigi 4 hónapról, ugyanis igen, napra pontosan négy hónapja kísértél ki a buszmegállóba és mentél tovább... Minden értelemben... Akkor a múltaddá tettél... Most már én is Téged...